Reggel az éjjel után
Elizabeth
Gondolkodtál már azon, hogy miért születtél erre a Földre, h miért létezel? Hogy mi a célod és a küldetésed? Létezni egyáltalán egy ajándék, vagy inkább egy lehetőség? Magam sem tudom.
Vannak álmaid, vágyid karrierről, családról, életről? Minden bizonnyal. Nekem is van egy. Amióta csak az eszemet tudom, mindig is ez az egy álom lebegett előttem: jó emberként élni. Másoknak ez csak egy kicsi, könnyen megvalósítható cél, de nekem ez a legnehezebb, amit csak egy magamfajta kívánhat. Már ha egyáltalán létezik ilyen magamfajta.
Az életem során csak egy valamiben voltam igazán biztos, démonként az élet nem könnyű.
I. fejezet
Amikor kinéztem a kis ablakon, mindig mosolyra húzódott a szám. A lelkemet melengette a látvány, még ha nem is sütött ma a nap, legalábbis a földről nézve. De én a felhők felett voltam, ahonnan tisztán láttam minden egyes napsugarat. Imádtam repülőn ülni, itt mindig napsütés fogadott. Talán a napsütés, talán az emberek iránti vonzódásom miatt szerettem annyira légiutas-kísérő lenni. Már 5 éve repülök, de minden egyes alkalommal úgy éreztem, hogy ez sosem elég, a gépnek sosem kellene leszállnia.
- Elizabeth, ébredj! – szólított vissza az álmodozásomból a főnököm, Kate. – Vidd végig a kocsit! – utasított gépiesen, és én már ugrottam is. Kedvesen végig vittem a kocsit, ki üdítőt, ki szendvicset, ki alkoholt kért. Már egészen kicsi korom óta tudtam, hogy emberek között kell lennem, ha meg akarom érteni őket, ha meg akarom tudni a jó emberség „titkát”. Itt sok féle emberrel, tulajdonsággal, érzelemmel találkozhattam, hittel, reménnyel, tudatlansággal, tudással, kedvességgel, rossz indulattal, haraggal, szeretettel, szerelemmel, féltékenységgel. Sok mindent el tudtak rejteni mások elől, de előttem egy valamit képtelenek voltak, láttam a bennük rejlő gonoszt. Ez volt a démoni lét egyik áldása és átka is egyben. A gonoszság minden fajtájával találkoztam már a létezésem során, de az emberi gonoszságot semmi sem múlta felül. A fajtámnak egy feladata van: felébreszteni a gonoszt a halandók lelkében. Ez a fajta rossz az, aminek a legnagyobb hatalma van, képes embert ölni, kegyetlenül, bűntudat nélkül. Képes kioltani hallhatatlannak vélt szerelmet, megmérgezni örök barátságot, tönkretenni emberi kapcsolatokat. Én képtelen voltam erre. Sosem teljesítettem a „feladatomat”. Sosem. Talán anyám emberi mivolta, talán az apámban lakozó jóság volt az oka. Vagy az, hogy félig voltam csak démon, félig anyám tiszta, emberi lelkét örököltem. Vagy csak a példa, amit a szüleim állítottak elém, hiszen megmutatták, hogy megváltozni és jónak lenni nehéz, de nem lehetetlen. Apám képes volt rá, megváltoztatta a szerelem, amit anyám iránt érez. A szerelem ereje vetekszik a gonoszságéval, ezért is retteg tőle az összes démon. Bár az emberek között élnek, olyanok, mint az árnyak, és csak a feladatukat végzik.
A gép késő éjjel szállt le, az utasok nagy része igen gyorsan elhagyta az utasteret, majd a többi steawardesszel együtt a reptéri szállóba mentünk. A szobámba érve semmi másra nem vágytam, mint egy forró zuhanyra, ami majd kikapcsol és ellazít. Kivettem a bőröndömből a lila pipere táskámat és gyorsan a fürdő felé vettem az irányt. Jól esett a forró víz, és végre nem gondolkodtam, csak álltam a vízsugár alatt. Még megmostam a hajam, bár nem volt rá szükség, de jól esett néha emberi dolgokat csinálni. Kislányként meg kellett szoknom, hogyha emberek között akarok tényleg létezni, akkor időnként úgy kell tennem, mintha használnám a WC-t, hazudnom kell arról, hogy mikor jártam utoljára orvosnál, még a születésem helyéről is valami hihető emberi helyet kellett kitalálnom, hiszen mégsem mondhattam el, hogy az Alvilágban hozott világra az anyám.
Gyorsan megtörölköztem, de hajamat vizesen hagytam és úgy döntöttem megpróbálok aludni. Apám mindig azt hajtogatta, hogy mennyire irigyel bennünket anyámmal, hogy képesek vagyunk az alvásra, és vele együtt képesek vagyunk álmodni. Bár anyámmal ellentétben én csak néha tudtam elaludni, pedig annyira imádok álmodni. Elhelyezkedtem a kényelmesnek nem mondható ágyban, és erősen lehunytam a szemem, egy bárány, két bárány - néha bevált. Már a kettőszázhuszonegyedik báránynál jártam, amikor belém nyilallt az érzés, nem vagyok egyedül a szobában.
